Róma sikereit hadserege és életformájának vonzereje biztosította. Ám a birodalomba bekerült barbárokkal szemben a határokon kívül rekedtek legfeljebb sóvárogva figyelhették a limes túloldalán zajló életet. Végül is Róma eredménytelenül próbálta távol tartani területétôl a szomszéd népek megzabolázhatatlan tömegeit. A kirekesztô politika megbosszulta magát.

"...a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass, és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!" – jósoltatja Vergilius az Aeneis alvilági jelenetében Aeneas-nak. Minden olvasó tisztában volt vele, hogy e sorokkal a születô római császárság ideológiájának vezetô eszméjét fejezte ki. E történeti fikcióval egyrészt megalapozta, másrészt hirdette Augustus hatalmi törekvéseit.

A hódítás korlátai

Az ókori népek története során ekkor jött létre elôször egy olyan nagyhatalom, amely a Földközi-tenger térségét teljes egészsében uralma alá vonta. Az antik felfogás szerinti orbis terrarum nagy részének birtoklása minôségileg is új helyzetet teremtett, mivel elsô ízben vetette föl a terjeszkedés önkéntes megfékezésének, leállításának szükségességét. A tényleges nagyhatalmi pozíció megközelítése és elérése után Róma számára már nem jelent katonai problémát a további hódítás. A különbözô megfontolások mégis álljt parancsolnak.
Sem a földrajzi ismeretek megbízhatóbbá válása, sem a provinciákban gyors ütemben megkezdett útépítések nem feledtették azt a tényt, hogy hetekbe, esetenként hónapokba telt, míg emberek, javak vagy hírek a birodalom egyik részébôl a másikba eljutottak, különösen akkor, ha csak szárazföldi utakat használtak vagy használhattak. A közlekedésben és a hírközlésben jelentkezô késedelmek számos esetben válságos helyzetet teremtettek, vagy hozzájárultak azok elmélyítéséhez. Nem véletlen tehát, hogy a Római Birodalom mindvégig tenger közeli, bizonyos értelemben folyam menti állam maradt, amelyben a centrum a Földközi-tenger volt. Ettôl csak olyan helyeken távolodott el jobban, ahol vagy tenger (Atlanti-óceán, Északi-tenger, Fekete-tenger), vagy nagyobb folyók (Rajna, Duna, Eufratesz, Nílus) biztosították a távolságok gyors áthidalását.
A Római Birodalom – különösen ókori viszonylatban – óriásivá nôtt, összetartásához, prosperitásának biztosításához átgondolt intézkedésekre és jól kiérlelt igazgatási rendszerre volt szükség. A döntô kérdés a centrum és periféria viszonya volt, amelyet azonban kettôs értelemben kell vizsgálni. Míg a provinciák tekintetében alapvetôen egy integráló folyamatnak lehetünk tanúi, addig a szomszédos barbár népekkel szemben Róma politikáját a kirekesztés elve határozta meg. Róma a háborús és békés eszközök szinte teljes arzenálját bevetette több évszázados története során, míg végül vesztesen került ki a küzdelembôl.

Vonzó életforma

Róma viszonylag liberális politikát folytatva, sok kérdésben a provinciális lakosság óhaja elé ment, és bizonyos korlátok között – amelyek idôvel lassan leomlottak – biztosította számukra az egyenjogúságot. Ez az elôrelátó politikai filozófia természetesen nem ekkor, hanem még a köztársaság korában alakult ki. Gondoljunk akár Itália integrálására vagy Görögország meghódítására. Nyilvánvaló ugyan, hogy ez az integrálás lényegében csak az arisztokráciát érintette, mégis döntô fordulatnak számít a görög poliszok bezárkózása és idegengyűlölete után. Ez a befogadási készség, a római életforma kívánatossá tétele, a lojalitás vállalásának elfogadtatása döntô jelentôségű volt a Római Birodalom egysége szempontjából.
A tartományok etnikailag, gazdaságilag és civilizációs tekintetben rendkívül tarka képet mutattak. A görög és a keleti provinciák lakossága a rómainál többnyire magasabb szinten állt, és a római hódoltság idején is mindvégig megôrizte alapvetôen városi kultúráját, görög nyelvét. Az európai területek kelta, germán vagy illyr ôslakossága viszont csodálattal szemlélte az övénél lényegesen fejlettebb római civilizációt, amelynek még provinciális megnyilatkozásai is merészen új jelenségnek, követendô példának tűntek számára.
E tömegek romanizációja, civilizációs szintjének emelése, a Római Birodalom iránti hűség és áldozatvállalás érzésének kifejlesztése és fenntartása létfontosságú volt Róma számára. Hadseregére ugyanis a határokon túli barbárokkal szemben volt szüksége, így belsô rendfenntartásra aligha használhatta. Mérsékelt politikájával a Kr. u. 1. század végére elérte, hogy haderejét teljes egészében a határok mentén sorakoztathatta föl. Ezáltal megszűnt a határmenti tartományok fölvonulási terep jellege. Ezzel párhuzamosan a bennszülött közösségek (civitasok) élére – az addigi katonai felügyelôket felváltva – a helyi arisztokrácia tagjai kerültek. A Flaviusok korában (Kr. u. 69–96) pedig a tartományok távolabb fekvô, romanizáltabb területein a veteráncoloniák mellett a bennszülöttek közösségeibôl létrehozott városi szervezetek (municipiumok) is megjelentek.
A római polgárjognak a tartományi lakosság körében való fokozatos kiterjesztése végsô soron a birodalom ügyeibe való cselekvô beavatkozás lehetôségét rejtette magában. A technikai civilizáció terjedésével, az olcsó használati és iparcikkek tömeges elôállításával, forgalmazásával és alkalmazásával e tömegek birodalomszerte jobb, biztonságosabb megélhetési körülményeket teremthettek maguknak. A kényszerrel és csábítással, erôszakkal és engedékenységgel teli, pontosan adagolt politika megtette hatását. A frissen meghódított népek egy-két generáció alatt Róma birodalmi érzésektôl fűtött, lojális alattvalói lettek.

A népek kohója

A császárkori kultúra birodalmi szintű egységesülése és viszonylagos kiegyenlítôdése természetesen nem mehetett végbe Róma-városi vagy akár itáliai színvonalon. A birodalmi adminisztrációnak arra kellett ügyelnie, hogy a kigyenlítôdés legalsó szintje is mutasson föl olyan romanizációs értékeket, amelyek az egység és nem a szeparatizmus felé sodorják a tartományokat. Róma – felismerve vagy megérezve a birodalom asszimilációs képességének határait – a pillanatnyi érdekeknek talán nem kedvezô, de végeredményben a birodalom egységét szolgáló megoldásokat választotta.
Egy tartomány meghódításának vagy megtartásának kérdésében a döntô az volt, hogy az ezekre a célokra fordított katonai, adminisztrációs és egyéb kiadások arányban vannak-e az onnan nyerhetô gazdasági haszonnal. Ez késztette Hadrianust Traianus egyes hódításainak föladására, de ez az elv érvényesült Britannia északi részének több ízben megkísérelt, de sohasem sikeres vagy hosszú életű meghódításánál is.
A romanizáció minimális szintjét, a latin nyelv felületes ismeretét, a római szokások legegyszerűbb formáinak elsajátítását a hadsereg biztosította. Bizonyos egységeibe ugyanis eleve a bennszülött lakosság körébôl soroztak ifjakat, akik azután a többnyire 25 éves zsoldos szolgálat során nemcsak a katonai fegyelemmel és a hadakozás gyakorlatával, hanem a római életmóddal is megismerkedtek. Római polgárjogban való részesítésük és elbocsátásuk után pedig ennek a hézagos római kultúrának a letéteményesei és továbbadói lettek. A hadsereg ugyanakkor a népek kohójává is vált, hiszen a csapatok mozgásával, áthelyezésével a katonák sokszor messzire kerültek szülôföldjüktôl. A szolgálatuk idején létesített illegitim vagy a veteránként kötött jogérvényes házasságuk pedig többnyire a szolgálati helyükhöz kötötte ôket.

Láthatatlan határok

A császárkori hadsereg alapvetôen nem támadó, hanem védekezô jellegű volt. Elsô számú feladata a határok biztosítása volt, ami a Kr. u. 2. század elejétôl, a lineáris védekezésre való teljes áttéréstôl fogva egyre nagyobb bizonytalansági tényezôt tartalmazott. Róma természetesen nemcsak katonai, hanem diplomáciai eszközökkel is igyekezett a nyugalmat fenntartani határai mentén. De ha repedezett a szövetségi rendszer vagy netán valamilyen oknál fogva szétszakadt, a széles fronton támadó barbár tömegek áttörhették, és több ízben át is törték a limes védôvonalát. Mivel a hátországban nem volt tartalék, hatalmas területek, egész provinciák estek áldozatul az ilyen rohamoknak. Gallienus császár a tanulságokat levonva, központi, hátországban állomásozó lovassereget szervezett, amely azután a késô római expedíciós (comitatenses) sereggé fejlôdött.
A szomszédos népekkel való kapcsolatok kialakítása, ápolása, barátsági szerzôdések kötése Augustus korára nyúlik vissza. A különbözô színű szövetségekkel Rómához kötött szomszéd népek gyűrűjét egy történész találóan nevezte a Római Birodalom láthatatlan határainak. A katonai erô és a diplomácia teljes kelléktárát, de elsôsorban a divide et impera régi elvét fölhasználó, gátlástalan nagyhatalmi politika végigkíséri a császárkor történetét. Ez a nagyhatalmi politika azonban idôvel önmaga karikatúrájává, szánaslmas próbálkozások és tűzoltóakciók egyvelegévé válik. Az igazi megújulásra képtelen vezetés elsôsorban az európai frontokon a – mind fenyegetôbben fellépô és a régi típusú szerzôdésekkel megzabolázhatatlan – barbár népek újabb és újabb tömegeivel került szembe.
Az európai határokon, a Rajna és a Duna vonalán túl Augustus korában kelta, germán és thrák népek éltek. A Kárpát-medence területén és az Al-Duna vidékén pedig az iráni szarmaták csatlakoztak hozzájuk. E különbözô nyelvű és kultúrájú népek állandó mozgásban voltak. A legjelentôsebb az a folyamatos vándorlás volt, amelynek során a germán törzsek mind délebbre, a sztyeppei népek pedig mind nyugatabbra húzódtak. E két mozgás találkozási helye és egyben gyújtópontja a Duna torkolatvidéke és a Kárpát-medence volt. Nem véletlen, hogy a legerôsebb római hadsereg ebben a térségben állomásozott, itt zajlottak a legsúlyosabb összecsapások is.

Barbár vágyak

E törzsek és népek a római életszínvonal alatti nívón éltek, sóvárogva és irigyen figyelték a határok túloldalán zajló életet. Úgy tekintettek a római birtokokra, mint a Kánaán földjére. Természetes hát, hogy minden alkalmat megragadtak arra, hogy a ritka javakból részesüljenek. Teljesen mindegy volt számukra, hogy szabályos kereskedéssel vagy csempészéssel, ajándékként vagy netán rablással, fosztogatással érték el céljukat. Természetesen a római védelem is minden eszközt megragadott arra, hogy kirekessze ellenfeleit. Kijátszotta ôket egymás ellen, alkalmi vagy rendszeres ajándékokat juttatott vezetôiknek, így például római típusú, fürdôvel is fölszerelt lakóházakat épített nekik. A rómaiak megerôsítették a határvédelmet a csempészekkel szemben, büntetôhadjáratot vezettek ellenük, megtiltották vagy engedélyezték, hogy fölkeressék a limes menti piacokat, végsô esetben elkergették ôket a határ közelébôl.
A barbárok is nehéz helyzetben voltak. Újabb és újabb törzsek érkeztek, akik nekiszorították ôket a határoknak, és akikkel szemben magasabb rendűnek érezték magukat a rómaiakkal való hosszú szomszédi együttélés eredményeként. A 3. századtól egyre gyakrabban fordult elô, hogy barbár csoportok római területen való letelepedésért folyamodtak, vagy azt fegyverrel akarták kierôszakolni. Erre egyrészt az a régi vágy sarkallta ôket, hogy részesüljenek a Római Birodalom viszonylagos nyugalmából és jólétébôl, másrészt pedig a másik oldalról rájuk törô ellenség elôl igyekeztek oltalmat keresni.
Róma – bár tisztában volt a várható tragikus következményekkel – rá volt utalva a területére törekvô barbár embertömegekre. Ezzel azonban megindult az elbarbárosodás feltartóztathatatlan folyamata. A birodalom erôforrásai kimerültek, újabb embertömegek asszimilálására már képtelen volt. Ezért egy igen érdekes és egyedülálló kísérletbe kezdtek. A szarmaták földjét nagy sáncvonallal ölelték körbe az Alföldön (és talán a román alföldön is), és a demarkációs vonallal, amelyet római csapatok felügyeltek, igyekeztek távol tartani a germánokat tôlük. A pusztán katonai jellegű akció lényegében véve egy olyan ütközôállamot hozott létre, amely ugyan nem lett római birtok, mégis alkalmasnak tűnt egyrészt a szarmaták birodalomba való vágyakozásának megfékezésére, másrészt pedig a germán nyomás csillapítására. A sokat ígérô próbálkozás nem járt tartós sikerrel, mert néhány évtized után a 378-as csatavesztés és az újabb népmozgások megpecsételték sorsát.

*

Róma barbárokkal szembeni politikája mindvégig a napi sikerekre és eredményekre koncentrált, hosszú távú stratégiája sosem volt. Róma vezetôi ugyan akarva-akaratlanul észrevették saját birodalmuk lehetôségeinek határait, ami a hódításról a megállapodott biztonságra való törekvés felé irányította ôket, de nem ismerték fel, hogy az idegenekkel és a meghódítottakkal szemben régóta és eredményesen alkalmazott – integráló politikájukat – mutatis mutandis – a határaikon kívül rekedt népekkel szemben is alkalmazniuk kellene. A kliens-királyságok rendszere vagy a szarmaták külsô sáncrendszerrel való biztosítása ebbe az irányba mutat ugyan, de egyoldalúságuknál és az intézkedések szűkkeblűségénél fogva kudarcra voltak ítélve. Sem a szarmaták, sem más szomszéd népek nem emelkedtek igazi szövetségei rangra, ami ideig-óráig természetesen a római javakban való méltányos részesedésüket is jelentette volna, biztosítva számukra a romanizáció bizonyos fokát. Ennek hiányában még átmenetileg sem tudták föltartóztatni a rájuk és Rómára is végveszélyt hozó újabb népáradatok támadását. A szomszéd népek integrálására szolgáló sikermegoldásokat a keresztény és az iszlám vallás dolgozta ki és valósította meg a késôbbiekben.